BOZSI

BOZSI

Az öreg "Járóka"...

2018. április 21. - Bozsó József

 

Szombat este van, meleg április. Gondoltam, teszek egy sétát, unalmas otthon lenni.

Bolyongok Budapest utcáin, nézem az embereket.

Forgalom, tömeg, tüntetés... csak a szokásos dolgok. Sok-sok unalmas ember: szórakozni vágyó fiatalok és kevésbé fiatalok. Isznak, zenét hallgatnak, bújják az okostelefonokat... Nem beszélgetnek, mert a zene hangos. Vagy beszélgetnek: ahogy kiveszem a szavaikból "a Pisti hülye", "szar ez a mobil", "jó az a szám",  "Orbán egy..."

Kultúra...

Már éppen hazafelé tartok, amikor meglátok egy öreg cigányt. Hegedűtok a kezében. Aránylag elegáns: fekete zakó, nadrág, cipő, fehér kockás ing. Kissé kopott. Nyakkendő nincs. Szépen hátrafésült haj, karbantartott Jávor-bajusz. Van vagy hetven. Nézem: végre valami érdekes.

A New York kávéházzal szemben levő szórakozó intéznény  (modern kocsma) utcateraszán próbál kuncsaftot találni: szeretne hegedülni valakinek. Vagy csak kéreget? Kidobó ember jön, nagy darab, szakállas. Arrébb taszajgatja. Öreg tovább próbálkozna, de nem mer. Lemondóan áll meg a zebránál, talán haza készül. A lámpa zöldre vált, nem indul, csak néz el messzire. Nagyon kíváncsi lettem. Odaállok mellé jó két méterre. Nézem. Nem vesz észre, csak bámul valamerre, csak ő tudja, hova.

- Jó estét! - szólok.

Nem hallja. Vagy igen, de nem gondolja, hogy neki szól.

- Jó estét! - mondom kicsit hangosabban. Rám néz ijedten.

Mosolygok, oldani akarom a feszültséget. Nem szól.

- Muzsikált valakinek? - kérdezem.

Gondolkodik, hogy válaszoljon-e. Bizalmatlan. De aztán csak kiböki keserűen.

- Ó, Uram! - mondja - Nem kell már ezeknek a cigány muzsika - bök hátra hüvelyk ujjával, kis undorral.

- Hol muzsikált régen? - kérdezem. Nem udvariasságból, tényleg érdekel. Egyre jobban.

Rám néz, fürkészve. Kíváncsi, miért kérdezem. De aztán elkezdi mesélni. Ömlik a szó.

Állunk a zebránál, a tömeg jön-megy, és én közben megismerek egy élettörténetet. Fiatalon rakjó-prímás volt. Feleség, gyerekek, karrier. Csupa szép emlék. Kérdésemre, hogy kinek a bandájában játszott, sértődötten feleli:

- Nekem mindig saját bandám volt! Öten, hatan mindig voltunk. De volt, amikor tízen is. Jártuk az országot, világot. Nem így voltam ám felöltötve, hanem lakkcipő, fényes szmoking, selyem nyakkendő, selyem ing. Külföldre, németbe mennyit jártunk, meg a világba, hajaj... mennyi lóvét kerestünk... Minden sarkon volt egy étterem, ahol cigányzenekar muzsikált... Ma már semmi... Csak ez a... - legyint.

Szeme elréved megint. Áll a történet egy percre. Nem zavarom meg, majd kiböki.

- A New Yorkban voltam húsz évet...

Kis csend.

- Oda asztán nem engedtek be akárkit, csak úri cigányokat... - mondja büszkén.

Csend.

- Aztán összekülönböztem a főpincérrel... Jönnöm kellett...

Most már tudom, hova révedt a szeme. Megkérdezem a nevét. Kis gondolkodás után ráböki:

- Járóka Sándor.

Hazudik. Nem vette észre az öreg, hogy már elárulta: ő volt a Lakatos banda feje. Én csak a kereztnevét szerettem volna tudni. És én ismerem a Járóka famíliát. Na, most mit csináljak? Sajnálom az öreget, belemegyek a játékba. Én is bemutatkozom. Szeretnék még tenni érte valamit. Látom, nincs eleresztve nagyon, nyíltan pénzt kínálni pedig sértő lenne. Jön az ötlet:

- Nem játszana nekem valamit? Megfizetem.

Az öreg rám mosolyog.

- Magának nem kell fizetni. Hanem tudja mit? Hívjon meg egy vodkára, azt elfogadom!

- Rendben. Jöjjön! 

Megyünk be a helyiségbe. Említett szakállas jön az öreg felé. Én közéjük állok és mondom:

- Az úriember a vendégem egy italra.

Szakállas kényszeredetten utat enged, az öreg bevonul. Elegánsan leteszi hegedű tokját egy magasított székre, a másikra leül. Kiélvezi a pillanatot. Hozom a vodkát, koccintunk, iszunk - és beszélgetünk még vagy fél órát. Felelevenedik előttem Budapest letűnt világa, az éttermek cigánymuzsikás hangulata. A New York kávéház úri miliője. Az öreg megfiatalodik, szeme megtelik élettel, ahogy beszél. Lassan iszik, sokat mesél. A vodka és a történet is a végére járt. Búcsúzkodunk. Mikor megyünk ki, megszólítom a szakállast:

- Tudja, ki ez az úr? Járóka Sándor! Az egyik legnagyobb prímás volt Pesten.

A szakállas szeme elkerekedik. Csodálkozva néz, majd udvariasan köszön az öregnek, aki boldogan biccent és kivonul a helyiségből. És eszembe jut.

- És a muzsika? Azt mondta, játszik nekem.

Rám néz. Mosolyog a szeme, szeretet van benne.

- Eltörött a vonóm... meg kell csináltatnom. Hétfőn viszem a Ráczhoz a Király utcába... Ha van kedve, jöjjön oda kilenc órára.

- Renben. Jó éjt! - mondtam és kezet nyújtunk egymásnak.

- Köszönöm, hogy megszólított. - mondta, majd megfordult és elballagott a New York felé...

KMG és ÉN

Az én történetem KMG-vel

 

2001 július 1. – 2017. november 5.

Ez az a dátum, amikor megszűnt a szerződésem az Operettszínházzal KMG miatt. (előbbi)

És ez az a dátum, amikor bejelentette KMG, hogy elhagyja az Operettszínházat. (utóbbi)

16 év…

 

Most nem szeretnék foglakozni, igaz-e, vagy sem…

KMG a szexuális vádak nélkül is pusztító sorscsapás (volt?). Ördögi jelenség… Sokáig sorolhatnám a neveket, akiket szakmailag lenullázott, emberileg megalázott, művészetében megsértett. Kettétört karrierek. Mindenkinek megvan a maga története. Nekem is…

Miért is utált engem annyira?

1997-ig nyúlik vissza a történet: Amikor az Operettszínház Közalkalmazotti tanács elnökeként szavazhattam a következő igazgatóra.

Ahogy kell, megszavaztattuk a társulatot, kit is akarnak. A három jelölt közül Halasi Imre került ki győztesen. KMG is pályázott. A szavazás előtti napon felhívott és megkért, szavazzak rá.

(Már előtte rendezett engem a Robin Hood c. musicalben, így ismertük egymást, habár akkor sem voltunk puszipajtások)

Én őszintén és udvariasan elmondtam neki a társulat döntését. Azt hittem, úriemberként fogadja és tudomásul veszi. Nem így történt. Teljesen kikelt magából, elkezdte szidni a társulatot és Halasi Imre rendezői tehetségét… és akkor volt egy rossz mondatom:

  • Csakhogy mi most nem rendezőt, hanem igazgatót keresünk. (Halasi Imre a zalaegerszegi színházat igazgatta éppen, igen jól)

Szó nélkül letette a kagylót. Nem törődtem vele, álmomban sem gondoltam, hogy egyszer igazgató lehet, akármelyik színházban. Nem ismertem olyan embert akkoriban, aki igazán és őszintén szerette volna, akár mint embert, akár mint rendezőt. Igaz, most sem ismerek…

De akkor és ott dőlt el a sorsom. Rám haragudott és később rajtam élte ki bosszúját a társulat döntése miatt. Na persze azért a társulaton is.

Négy év múlva egy maratoni kulturális bizottsági ülésen az SZDSZ többség áterőltette és megválasztotta igazgatónak. A társulat sokkot kapott, alig hittük el. Jött és csinálta, amihez értett: rombolt az épületben, a lelkekben. Törölte a múltat. Liliom Károllyal szedtük össze a kukákból a kidobált archív fényképeket. Némelyik látható volt a Lila akác vendéglőben.

Megjegyzés: Ekkor már nem képviselhettem a színházat, mert - rejtélyes formai okokból - kizártak a szavazásból. Csak Rónai Pál, az akkori és mindenkori szakszervezeti elnök szavazhatott. Valamilyen oknál fogva nem volt kötelező rá a társulat véleménye: KMG-re szavazott. Később megkapta a jutalmát: vezényelhetett a színházban, habár csak karvezetői képesítése volt… (no comment – elég annyi, hogy a társulat elnevezte Kalimpalinak…)

Jellemző volt KMG stílusára az ún. szerződtetési tárgyalásunk 2001 elején.

Kedves volt velem, túlságosan is. Leültetett és közölte, hogy már nem tud nekem táncos komikusi szerepeket adni, mert fiatalítani akar. (34 voltam) és – most szó szerint:

  • Különben is nagy a popsi…

Ez a kijelentés annyira meglepett, hogy nem tudtam rá mit felelni. (mindent lehetett rám mondani, de hogy „nagy lenne a popsim”, az máig nem igaz)

Szó nélkül ott hagytam. Ill. morogtam annyit: „akkor nyald ki” – azt hiszem.

Volt még egy találkozásunk nyáron (2001), amikor a Szinetár Miklós által rendezett Víg özvegybe kénytelen volt visszahívni vendégnek.

Hárman ültek velem szemben. Ő, Sárdi Mihály és Makláry László.

KMG vitte a szót. Jó lenne, ha visszajönnék, ne csapjam be magam mögött az ajtót, stb. (éppen perben álltunk) Szóval győzködött…

  • Kaphatok táncos komikus szerepeket? – kérdeztem

Nem, ahhoz már öreg vagyok, karakter szerepeket tud felajánlani.

  • Ha maga szerint én nem játszhatok az operettekben, akkor Ön, kedves Igazgató úr, ehhez a műfajhoz nem ért - mondtam és végleg ott hagytam a színházat.

És nem bántam meg. Ennek köszönhetően az operetteken kívül játszhattam jelentős prózai, sőt drámai szerepeket. Együtt dolgozhattam olyan rendezőkkel, akikkel amúgy soha nem találkoztam volna.

 

Ennek a döntésnek köszönhetően bejárhattam a világot, természetesen, mint táncos komikus és lehettem zenés rendező.

Azokat viszont nagyon sajnáltam, akik maradtak és kénytelenek voltak eltűrni a megaláztatásokat.

Megjegyzés: később táncos komikusi szerepekre meghívta Bajor Imrét (Mágnás Miska) és Gálvölgyi Jánost (Zwickli Tóbiás – Mária főhadnagy). Mindkét művész idősebb volt nálam – sokkal. A „popsijukról” nem tudok nyilatkozni.

Teltek az évek, aztán…

2014 – ben megpályáztam az Operettszínház főigazgatói székét. Nem az volt az elsődleges célunk társaimmal, hogy megnyerjük az igazgatást (most már elmondhatom), hanem hogy KMG – t valahogy kipöcköljük az Operettszínház igazgatói székéből és egy jobb igazgatót ültessünk oda. Akkor ez csak félig meddig sikerült. KMG maradt a vezetésben.

Mostanáig…

Mégsem vagyok elégedett. Hogy miért? Mert távozásának oka nem az vezetői alkalmatlansága, az összeférhetetlensége, a színházi tagok ellen elkövetett verbális erőszak. Hanem…

Nem volt a szakmában olyan, aki látta ezt, és akinek elég hatalma és mersze lett volna megtorpedózni 16 éves ámokfutását…

 

süti beállítások módosítása