BOZSI

Az öreg "Járóka"...

2018. április 21. - Bozsó József

 

Szombat este van, meleg április. Gondoltam, teszek egy sétát, unalmas otthon lenni.

Bolyongok Budapest utcáin, nézem az embereket.

Forgalom, tömeg, tüntetés... csak a szokásos dolgok. Sok-sok unalmas ember: szórakozni vágyó fiatalok és kevésbé fiatalok. Isznak, zenét hallgatnak, bújják az okostelefonokat... Nem beszélgetnek, mert a zene hangos. Vagy beszélgetnek: ahogy kiveszem a szavaikból "a Pisti hülye", "szar ez a mobil", "jó az a szám",  "Orbán egy..."

Kultúra...

Már éppen hazafelé tartok, amikor meglátok egy öreg cigányt. Hegedűtok a kezében. Aránylag elegáns: fekete zakó, nadrág, cipő, fehér kockás ing. Kissé kopott. Nyakkendő nincs. Szépen hátrafésült haj, karbantartott Jávor-bajusz. Van vagy hetven. Nézem: végre valami érdekes.

A New York kávéházzal szemben levő szórakozó intéznény  (modern kocsma) utcateraszán próbál kuncsaftot találni: szeretne hegedülni valakinek. Vagy csak kéreget? Kidobó ember jön, nagy darab, szakállas. Arrébb taszajgatja. Öreg tovább próbálkozna, de nem mer. Lemondóan áll meg a zebránál, talán haza készül. A lámpa zöldre vált, nem indul, csak néz el messzire. Nagyon kíváncsi lettem. Odaállok mellé jó két méterre. Nézem. Nem vesz észre, csak bámul valamerre, csak ő tudja, hova.

- Jó estét! - szólok.

Nem hallja. Vagy igen, de nem gondolja, hogy neki szól.

- Jó estét! - mondom kicsit hangosabban. Rám néz ijedten.

Mosolygok, oldani akarom a feszültséget. Nem szól.

- Muzsikált valakinek? - kérdezem.

Gondolkodik, hogy válaszoljon-e. Bizalmatlan. De aztán csak kiböki keserűen.

- Ó, Uram! - mondja - Nem kell már ezeknek a cigány muzsika - bök hátra hüvelyk ujjával, kis undorral.

- Hol muzsikált régen? - kérdezem. Nem udvariasságból, tényleg érdekel. Egyre jobban.

Rám néz, fürkészve. Kíváncsi, miért kérdezem. De aztán elkezdi mesélni. Ömlik a szó.

Állunk a zebránál, a tömeg jön-megy, és én közben megismerek egy élettörténetet. Fiatalon rakjó-prímás volt. Feleség, gyerekek, karrier. Csupa szép emlék. Kérdésemre, hogy kinek a bandájában játszott, sértődötten feleli:

- Nekem mindig saját bandám volt! Öten, hatan mindig voltunk. De volt, amikor tízen is. Jártuk az országot, világot. Nem így voltam ám felöltötve, hanem lakkcipő, fényes szmoking, selyem nyakkendő, selyem ing. Külföldre, németbe mennyit jártunk, meg a világba, hajaj... mennyi lóvét kerestünk... Minden sarkon volt egy étterem, ahol cigányzenekar muzsikált... Ma már semmi... Csak ez a... - legyint.

Szeme elréved megint. Áll a történet egy percre. Nem zavarom meg, majd kiböki.

- A New Yorkban voltam húsz évet...

Kis csend.

- Oda asztán nem engedtek be akárkit, csak úri cigányokat... - mondja büszkén.

Csend.

- Aztán összekülönböztem a főpincérrel... Jönnöm kellett...

Most már tudom, hova révedt a szeme. Megkérdezem a nevét. Kis gondolkodás után ráböki:

- Járóka Sándor.

Hazudik. Nem vette észre az öreg, hogy már elárulta: ő volt a Lakatos banda feje. Én csak a kereztnevét szerettem volna tudni. És én ismerem a Járóka famíliát. Na, most mit csináljak? Sajnálom az öreget, belemegyek a játékba. Én is bemutatkozom. Szeretnék még tenni érte valamit. Látom, nincs eleresztve nagyon, nyíltan pénzt kínálni pedig sértő lenne. Jön az ötlet:

- Nem játszana nekem valamit? Megfizetem.

Az öreg rám mosolyog.

- Magának nem kell fizetni. Hanem tudja mit? Hívjon meg egy vodkára, azt elfogadom!

- Rendben. Jöjjön! 

Megyünk be a helyiségbe. Említett szakállas jön az öreg felé. Én közéjük állok és mondom:

- Az úriember a vendégem egy italra.

Szakállas kényszeredetten utat enged, az öreg bevonul. Elegánsan leteszi hegedű tokját egy magasított székre, a másikra leül. Kiélvezi a pillanatot. Hozom a vodkát, koccintunk, iszunk - és beszélgetünk még vagy fél órát. Felelevenedik előttem Budapest letűnt világa, az éttermek cigánymuzsikás hangulata. A New York kávéház úri miliője. Az öreg megfiatalodik, szeme megtelik élettel, ahogy beszél. Lassan iszik, sokat mesél. A vodka és a történet is a végére járt. Búcsúzkodunk. Mikor megyünk ki, megszólítom a szakállast:

- Tudja, ki ez az úr? Járóka Sándor! Az egyik legnagyobb prímás volt Pesten.

A szakállas szeme elkerekedik. Csodálkozva néz, majd udvariasan köszön az öregnek, aki boldogan biccent és kivonul a helyiségből. És eszembe jut.

- És a muzsika? Azt mondta, játszik nekem.

Rám néz. Mosolyog a szeme, szeretet van benne.

- Eltörött a vonóm... meg kell csináltatnom. Hétfőn viszem a Ráczhoz a Király utcába... Ha van kedve, jöjjön oda kilenc órára.

- Renben. Jó éjt! - mondtam és kezet nyújtunk egymásnak.

- Köszönöm, hogy megszólított. - mondta, majd megfordult és elballagott a New York felé...

A bejegyzés trackback címe:

https://bozsojozsi.blog.hu/api/trackback/id/tr4413854012

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.